|
|
|
Kormos István: Az égig érő fa
A világ végén túlnan valahol,
volt egyszer egy királyi palota,
hetvenhét tornya szikrázott a napban,
sarkig tárva hetvenhét kapuja:
ha termeivel az ember betelt,
fő-fő látványnak ott volt még a kert.
Mert a kertben - ha dér, ha fagy, ha tél,
hó hullhatott - csak nőtt a liliom,
nem pergette le... |
|
|
|
|
|
|
|
Csendesen, mikor már
A nap szekerének
Küllői nyugaton
Búcsúfényben égnek:
A visszatekintő
Sugarak áthatják
S halvány biborszinre
Festik az ég alját.
Kezdődik a felhők
Lengése, járása,
Száz meg száz alakra
Csudás változása:
Emberek, állatok,
Óriás növények,
Képzelet-alkotta
Mesés tünemények.
... |
|
|
|
|
|
|
|
|
Bonifert Ádám
MÉG TART AZ ÚT
Az időnek mindig célja van,
míg robog velünk át az életen,
mi megtörténik, sosem céltalan,
mint kagyló, igazgyöngyöket terem,
s míg le nem szállunk egy állomáson,
a holnap felé haladunk,
megérint remény, álom,
s az öröm, hogy még mindig itt va... |
|
|
|
|
|